A toll
A parton sétált, céltalanul
bolyongott, nem vágyott semmire, üres volt, és életunt. Már nem
aggodalmaskodott a jövőjén, feladta a reményt. Életben akart csupán maradni.
Nem érezte sem a hideget, sem a meleget. Ha valaki megkérdezte volna tőle,
milyen nap van, komolyan gondolkodóba esett volna. Egy szobára gondolt csupán.
Az ölelésére, az ételre, az életére. Az együtt töltött reggelre, a sétákra, az
előző este biztonságos nyugalmára. Aztán a jázmin bokorra a ház sarkánál. Az
illatorgiára, amit mindig érzett, minden év nyár elején, mikor a kapun bement.
Ahogy közeledett a házhoz, érezte az étel illatát is, az érzést, hogy gondoltak
rá; és várnak rá, az érkezésére, a találkozásra, amikor hazaér. Ekkor már minden
kis porcikája bizsergett a boldogságtól. A biztonságérzet igenis boldoggá tesz.
De egy nap nem várta
senki. A ház üresen állt, minden, ami megszokott volt addig, eltűnt, és a
hiányosság betölthetetlenek bizonyította magát. Nem volt magyarázat, kérdésekre
nem kapott választ. Keresett, bejárta a kertet, a környéket. Utcákon át bódorgott
az otthontól egyre távolabb, és távolabb. Napokon át kutatott. Végül kerülte a
környéket. Feladta. Bár hónapok teltek úgy el, hogy minden este visszatért;
reményvesztett kezdett lenni, de a küszöbön aludt olykor.
Nem tudott hova menni.
Sehol nem volt jó. Az utcákat rótta, szemét lesütve ment, csak a lábait látta a
betonon, nem nézett senkire… Már nem hitt, és nem remélt. Napról napra élt, hálás
volt mégis minden napért. A szagokért, a színekért, a napért, és a szellőért.
Hamarosan kicsit jobban
lett. Gondolta el telik valahogy így is az élet, de valójában soha nem merült
el a gondolatok világába. Túl mély volt a seb, hogy újra bízzon. Igazából
mindenkit került, nem keresett új társat.
Lassan egy év telt el… Így
élt. A tél kemény volt, és hideg, és vizes. Szerencsés volt mégis, egy bolt
raktárában kapott egy pokrócot, és minden este mikor visszatért, víz várta, és
étel. Tavasszal aztán elzavarták. Éppen az, aki befogadta. Értelmetlen szavakat
mondott, szomorú szemekkel nézett, és nem akarta megölelni, eltolta magától…
Néha megkergették. Volt,
hogy megdobálták botokkal, kövekkel, főleg a piac környékén, ahol mindig friss
hús szag lengett a levegőben. Kiabálva
azt fröcsögték: „Takarodj innen, te büdös korcs!” Mikor ilyen eset történt,
soha nem értette mit csinált rosszul, mi a baj vele. Elszaladt, aztán fejét
lehajtva baktatott tovább…
Újabb, és még újabb
magányos bódorgó hetek, és hónapok teltek így el. Ha meg tudta volna számolni,
mégis mennyi szeretet nélkül töltött napot hagyott maga mögött, még meg is
sajnálta volna magát. Éhes volt, nem volt mit ennie. Nem szerethetett senkit.
Pocsolyákból ivott, és néha elkapott egy-egy galambot, aztán egy kacsát is.
Itt, lent a parton, a kikötőben. Nem tehetett mást. Éhes volt. A kacsa pedig
éppen óvatlan volt. Ő volt a gyorsabb. Jól lakhatott, s nem szégyellte magát
cseppet sem…
Egy apró bóklászó
valamit kezdett figyelni. Látott már ilyent, olyan kicsi volt, és puha, és jó szagú.
Még nyaldosta a szája szélét, a kacsa után, mikor a szél odébb libbentett
néhány tollat az orra alól.
Apró lábacskái elé egy
színes, szivárványos toll érkezett. Lehajolt érte, a kezébe vette, és a víz
felé szaladt vele. Hatalmas kezek nyúltak hóna alá gyengéden, és hirtelen,
emelték a magasba ügyetlen lépteit. Egy cölöp felé nyúlt, kezében a tollal. A
védelmező, - aki a kezeiben tartotta, nem is értette először, mit akar oly’
nagyon, végül segített, és az ujjacskák ügyesen illesztették bele egy apró kis
résbe a talált örömöt: „Indián!” – gondolta, és mosollyá mozdultak ajkai szelíden.
Ekkor a kezek a földre helyezték; lassan, óvatosan, háttal a víznek, ő pedig
érezte apró talpának minden kis pontjával a talajt. Szaladt önfeledten, minden
remek volt; tiszta, és hatalmas. Minden új volt, és minden maga az ismeretlen
csoda. Megbotlott, elesett, de tenyerei hamar megemelték testét.
Halaszthatatlan felfedeznivalója kitöltötték napjának minden percét. Felegyenesedett,
újra kerek lett minden, és megérezte: egy szempár mered rá. Valami különös
rokonszenv volt ez. Talán egy fél pillanat, meleg érzés minkét szempár
tulajdonosában…
„Haza viszlek!”–mondta
a szempár.
„Vigyél haza!”–mondta a
másik.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése