estike: velem...

Néha azt gondolom érzelmileg gazdagnak lenni, nagyobb teher, mint az életet "valóságában" megélni...
A sodrásom folyamatosan kilakoltat engem mindenhonnan, hol a biztonságból, hol a szerelemből. Ebben az életben nincs megfelelő idő, és nincs megfelelő hely. Pillanatok vannak, melyekben rettenetesen észnél kell lennem, mert vagy sebzek, vagy megsebződöm. A vadakat már elég lenne csak a célkeresztben tartanom, és a ravaszt nagylelkűen nem meghúznom, mert már tudom ami jön, tudom ami lesz, és nem vágyom a meglepetés varázsára sem. Jó lenne, ha velem is így tennének, akkor  nem kéne ennyit pörögnöm a krumpli kis orromon, és tiszta lehetne minden ágyneműkapcsolatom is. Mert mosni fárasztó...
Ugyan... semmi sem úgy van, már semmi sem a régi, mindent ki kéne már végre cserélni, mert nem lesz itt sem tyúk, aminek elvágom a torkát, sem kemence, sem kenyér dagasztás... nekem ide nem teremtettek senkit sem... nincsen másik felem, és már nem is keresem. A látens boldogságban eltöltött közel egy év... magammal szemben elkövetett ármánykodás volt. Megtanultam, hogy majdnem bármi lehet, ha hiszek benne... (még a végén meg is verhetnek.)
A legrosszabb talán, hogy nincs kivel beszélnem... Bár a barátságok nem szükségesek az életben maradáshoz, csupán könnyebbé teszik azt.
Nem könnyű.
Nekem nem.
De nem ismerek senkit, akinek könnyű lenne, és bár csak egyszer valóban érezhetném, amit belül remélek, hogy: "rosszabb nem lesz, csak nehezebb."
Nincs jövőképem, nincsenek tervek, kb. tudom előre a következő hónapot, nem akarom látni a tengert, és nem mennék külföldre, mert Erdélyt nem annak vélem...
Kiállítani sem akarok, és tulajdonképpen amit létrehozok is gyerekes játszadozás, bőrrel, és papírral, cerkával, meg festékkel, és filmmel, meg vegyszerekkel ...hát, valóban 1 nagyra nőtt gyerek vagyok, szülőnek pedig nulla. Nem vagyok felelősségteljes, és sokat gyorsan voltam otthon (12 év - 4 lány), és nagyon, nagyon fáradt vagyok...
De nincs gáz, meg no para, mert biztosan kell valamiért egy ilyen is, mint én vagyok. Hogy a gyerekeim mit látnak belőlem, hát nem sok jót, az biztos...

De majd kevesebbet sírok, és próbálom a jó dolgokat erősíteni magamban, hogy valami apró értéket találjak mélyen, amibe kapaszkodhatok, amit a homlokomra írhatok, hogy ne felejtsem el, miért is jó, hogy vagyok, és amibe nem tud majd belekötni az anyukám sem...
 Aztán majd lesz pénzem is, és akkor nem tyúkocskát veszek, aminek elvághatnám a torkát, hogy megegyem végre, hanem elmegyek pszichiáterhez, hogy  kibírjam még a hátra lévő éveket a nagyvárosban, ahol sosem akartam lakni...és majd arra gondolok, hogy mindezt nem a gyerekek érdekében teszem, (mert akkor rögtön érezhetem magam majd áldozatnak,) akiket tulajdonképpen már évekkel ezelőtt elhagytam a vasárnapi anyuka szerepét bevállalva...
Csak tudjátok, nem tudom nem lenne-e könnyebb, ha a "valóságban" tudnék élni, mert akkor felmérném, hidegen, és meglépném, amit most nem.
Maradok.
De már lepke sem...
Mi az, hogy valóság? Tudja valaki?
Én biztosan nem tudom, és része sem vagyok... ha mindaz, ami körül vesz, valóság volna, nem lehetnék ily nagyon szerelmetes az egész világba...milyen kár, hogy ez szörnyen félelmetes... vajon jó-e az, hogy senki sem ismer?
Olyan üres lettem kicsit... elhordták az összes aranyamat... kell csinálnom újakat...
és vidéken akarok élni!!!